Gräfrath települése 1892-ben a város legmagasabb pontján építtetett víztornyot Heinrich Schevennel. A századforduló előtt a 200 m³ űrtartalmú, Intze-I típusú tartály teljes mértékben kielégítette a város vízigényét. Bár a második világháború után funkciójának megfelelően egyszer helyreállították, az 1980-as évek elején már mégsem volt elegendő a teljesítménye. Végül 1983-ban a magastározó rendeltetését modern berendezések vették át. A közművek döntés előtt álltak, hogy az időközben majdnem összedőlő épületet lebontsák-e, avagy a területet a víztoronnyal együtt visszaadják a városnak.

Javaslatok az újrahasznosításra
Ezekben az években a helyi falukör az állatkerttel és a 'Bergische' történelmi egyesülettel együtt intenzíven gondolkodtak a romos épület újrahasznosításán. Pénzügyi szempontoktól vezérelve úgy vélték, hármas funkciót láthatna el az épület: kilátó, adó- és múzeumtorony együttes megvalósítása lenne benne célszerű. A történelmi egyesület sürgetésére végül a Rajnai Műemlékvédelmi Hivatal 1983-ban szakértői állásfoglalást adott a Gräfrath-i víztorony műemléki értékéről.

Lebontás vagy műemléki védettség
A szakvélemény megerősítette, hogy az épületet tartsák meg helytörténeti és technikatörténeti célokra. A leginkább megőrzendőnek a toronyfejben található acél Intze-tartályt tartották, a szakvélemény szerint enélkül nem lehet a jövőben igazi ipari műemlék. Egy évvel a szakvélemény után a következő szakértés omlásveszélyt mutatott ki. Ez az újabb szakvélemény arra a döntésre jutott, hogy az újrahasznosítással együtt járó felújításnak a hatalmas ráfordítások miatt nincsen értelme.

Mindenképp a bontást javasolták, amit a város az 1985-ös védelem alá helyezés értelmében elutasított. Még ebben az évben egy gondozó egyesületet vagy egy magánbefektetőt kellett találni, aki a víztornyot a szimbolikus 1 DM-ért megveszi, és felújítja. Ezen felül a közművek a potenciális vevőt még 35000 DM-val megajándékozná, amely összegbe a lebontás került volna.

Az esély, hogy a víztoronyra érdeklődőt találjanak, nem volt rossz, mivel máshol a vízmű vállalatok jelentős összegeket kértek tornyaik átadásáért. Ezért nagy érdeklődés vette körül a víztornyot. A sérült állapot, a tartály toronyfejhez való homlokzati kötöttsége (ami a későbbi használatot behatárolta), valamint az ezzel kapcsolatos, magasra becsült átépítési- és újrahasznosítási költségek elijesztették az összes pályázót. A város mégsem akarta föladni a tornyot, habár 1987 végén úgy tűnt, nincs más út csak a bontás, annál is inkább, mert az időközbeni állagromlás helyreállítása veszélyeztette volna műemléki mivoltát. Tekintettel erre a helyzetre a műemlékvédelem lemondott az épület, mint ipari műemlék megtartásáról.

Ideiglenes megmentés
Axel Möller építész a víztorony érme-múzeummá való átalakításáról szóló tervével megmentette a tornyot az újabb lebontási kísérletektől. Amennyiben a torony a város tulajdonában maradna, tartományi forrásokat lehetne igényelni. 1988 végén az építész kezdeményezésére támogató egyesületet alapítottak. A tornyot és a területét a várostól kellett volna bérelni. Az egyesületnek, mint építtetőnek kellett volna átvennie a felújítási munkálatokat. Végül anyagi nehézségek miatt ez a koncepció is zátonyra futott.

Végérvényes megmentés
1993 elején végül Johannes Dinnebier egy új újrahasznosítási koncepciót mutatott be, amelynek finanszírozásához saját eszközökhöz tudott nyúlni, nem úgy, mint azelőtt a támogató egyesület, aminek állami támogatásokra kellett várnia.

Időközben a torony 10 DM-ért történő megvásárlásához, csupán a külső megjelenés megőrzése kapcsolódott feltételként, és nem a torony tartályostul való konzerválása. Miután a környező telket is felvásárolta, Dinnebier elhatározta, hogy a tornyot fény, klíma és energiakutató laboratóriummá alakítja. Világítástechnikai szakmája miatt ez közel állt hozzá, s a víztorony-épület szempontjából is forradalmi ötlet volt.

Toronyfej üvegből
A műemlékvédelemmel egyeztetve a tervezői ötlet szerves részét képezte a toronyfej acélból és üvegből való újraépítése. Az üvegkupola installációt torony-újrahasznosítás leglátványosabb részének tartják. A teljes egészében földön összeszerelt szerkezetet daruval emelték a toronytörzsre.

Ahhoz, hogy egy fény, klíma és energialaboratóriumként való, szokatlan hasznosítás realizálódjon a toronyban, szükség van még további építészeti beavatkozásokra és építési munkálatokra. Ily módon a történelmi rabicvakolatú Inze-I tartály és toronyfej át kell, hogy adja helyét a jövőbeni üvegkupolának. A tartály padlójának megmaradt részét betonnal öntötték ki. A víztorony statikáját a mérnökök teli víztartállyal tervezték, ezért sok, üzemen kívüli víztornyon a tartály feltöltése nélkül ma rengeteg repedés keletkezik a vízteherből adódó nyomóerők hiányában.

Az acél és üveg szerkezetű toronyfej kicsit felnagyítva veszi fel a korábbi toronyfej alakját. Az új toronyfej kupolája és tamburja acél és üveg felületű, melyek a szintén ezen anyagokból készült laternában szűkülnek össze. Az acélcsöveket, melyeket kettős acélgyűrű merevít a kupola aljánál, acélgyámmal fogják össze a laterna lábnál. Az acélkonzolok, melyek a toronytörzs falazatára fekszenek föl, egy külső körbefutó közlekedőt képeznek. Az üvegkupola tisztítását és karbantartását egy motoros takarító berendezés végzi, amelyre az árnyékoló elemeket is rögzítették.

Fény, klíma és energialaboratórium
A költséges üvegkupolának mind esztétikai, mind pedig funkcionális létjogosultsága van: előfeltétele számos kísérletnek a fény, klíma, víz és energia témakörében. A fénykutatás középpontjában áll a fénysugárzás, fényirányítás, a nap elleni védelem, a felületek reagálása, és ezek kombinációja mesterséges fénnyel. Tükör-rendszer segítségével - Sir Norman Foster reichstagi kupolájához hasonlóan – a nappali fényt a kupolán és a födémáttöréseken keresztül levezetik a víztorony alsóbb szintjeire is. Fekvésénél és magasságánál fogva a gräfrathi víztorony ideális feltételeket kínál mindehhez.

A jövőben egy hidraulikusan mozgatható födémet terveznek a tamburba, amit a toronyfejben 5 m-es magasságba emelhetnek fel.

A víztorony légcseréjét földfilteres levegőztetővel biztosítják, amely nyáron hűt, télen pedig hőcserélővel kombinálva a hideg külső levegőt juttatja be friss levegő gyanánt. A kísérletező termekben és a kupolaszerkezetben a falakon és a födémeken elhelyezett vezetékekben folyékony közvetítő anyag van, ami a hűtést, illetve fűtést biztosítja és a belső tér klímakiegyenlítését szolgálja. Az esővizet egy ciszternában gyűjtik a torony alatt, amit WC-öblítéshez használnak. A torony alépítményének hűtését is ezzel biztosítják, és a locsoló-berendezéseket is erről üzemeltetik. Az energia témájához a napenergia közvetett és közvetlen felhasználását szolgáló berendezéseket terveztek.

Összegzés
Az előreláthatólag 1996 márciusában lezáruló újrahasznosítási projekt kapcsán nem egy történelmi épület megtartásáról van szó, hanem sokkal inkább egy az építményhez illő kísérleti és játékos hozzáállásról. A legkorszerűbb ökológiai és ökonómiai technológiák víztoronyban való kipróbálása (amely maga is egykor a modern vízellátás jelképe volt), az épülethez méltó új funkció.